Trilla, a madártündér, kora este a fészekházikójában ült, magasra rakott ágrakáson, egy öreg tölgymadár mellett.

– Ma este te mész a gyerekfogért, Trilla – szólt Tündérmama a varázsszéllel. – Egy kisfiú, Olivér, ma veszítette el a fogát. A tanyán lakik, sok állattal együtt. A párnája alá tette, ahogy kell.

Trilla szárnyai izgatottan megrebbenetek. – Állatok? Madarak? Kakaskukorékolás? Imádom! – rikkantotta, és már csomagolta is az ajándékát: egy apró madártoll alakú kristály, ami színt változtatott, ha énekeltek a közelében.

Miközben útnak indult, a fák levelei halk éneket dúdoltak utána. Trilla mindig dúdolt. Reggel, este, út közben, álmában is. A madarak szerették. A baglyok kevésbé.

---

Ahogy leszállt a tanyára, meglátta a házikót: piros tetejű, fehér ablakos, verandán hintaággyal. A ház mögött tyúkok, libák és egy hatalmas, pipacsszínű kakas járkált büszkén. A neve Kázmér volt. És Kázmér… sosem aludt.

– Ott egy szárnyas betolakodó! – rikácsolta, mikor megérezte Trilla suhanását.

– Psszt! Én vagyok a fogtündér! – próbálta suttogni Trilla, de Kázmér ezt már nem hallotta, mert rohant körbe a tyúkudvarban, és mindenkit felkeltett.

Trilla sóhajtott. – Ez hosszú éjszaka lesz.

Miközben próbált belopódzni Olivér ablakán, meglátott valamit: egy kis fecskefióka egy ablakpárkány alá szorult. Talán leesett a fészekből, vagy csak túl kíváncsi volt. Csipogott, dideregett. Trilla azonnal odarepült hozzá.

– Ne félj, kis tollgombóc – susogta –, segítek!

De abban a pillanatban Kázmér újra megjelent. – Tollakat látok! Ébresztőőőőőő!

Trilla sebtiben beröppent az ablakon a fiókával a kezében, és bebújt az ágy alá. Odabent Olivér békésen aludt. A párnája alatt ott lapult a tejfog – és mellette egy kis rajz is:

„Fogtündér! Ha elviszed a fogamat, a kedvenc madaram tollát küldöm neked ajándékba. Cserébe valami különlegeset kérek tőled. Szeretem a madarakat. És a titkokat.”

Trilla szíve megdobbant.

– Ez a fiú a mi emberbarátunk! – suttogta, és elővette az ajándékot: a madártoll kristályt, és a kis fecskét is bebugyolálta egy csepp meleg varázspermetbe, hogy reggelig kitartson.

De kint Kázmér most már az ablakot kapirgálta. – Ki van ott?! Kinyitom! Én! A főszárnyas!

Trilla gyorsan énekelni kezdett. Egy nagyon halk, nagyon szelíd altatódalt dúdolt. A hang úgy szállt, mint egy nyári szellő a fák között.

Kázmér megállt.

Pislogott.

Lassan elcsendesedett.

És… eldőlt a tyúkól előtt. Horkolt. Hangosan.

Trilla kilibbent az ablakon, a kis fecskét visszatette a fészkébe, a fogat a zsebébe tette, és már repült is vissza Tündérországba.

Ott a fogból újabb varázspor készült – de Trilla megtartotta a rajzot, és a madártollat, amit Olivér küldött. Ez lett a kincse.

Másnap reggel Olivér a párnája alatt egy madártoll kristályt talált. Amint ráfütyült, a toll színt váltott. A fiú mosolygott:

– Tudtam, hogy létezik!

Kázmér? Nos, ő azóta is próbál rájönni, ki dúdolta azt a csodás altatót. És minden reggel, amikor kakasként ébred, mindig előbb hallgat, aztán kukorékol.

Biztos, ami biztos.

Ha figyelsz, talán hallod a fák között Trilla dalát…