A Varázserdő szélén, egy csillogó tó mélyén, vízcseppekből szőtt buborékházban lakott Mirella, a víztündér. Hajnal előtt nem sokkal ébredt fel – a tó vize még sötétkék volt, de a felszínen már ébredezett a holdfény.

– Mirella! – szólt a buborékpostán át Tündérmama. – Ma este a te feladatod lesz elhozni egy gyerek fogát. Egy kislány, Luca, ma veszítette el az első tejfogát. A párnája alá rejtette a csónakházban, a tó túlsó partján.

Mirella szeme felcsillant. Ez volt az első igazi küldetése egyedül! Kiválasztott egy csillogó, kékeszöld követ az ajándékos ládikóból – fényes volt, mint a tavak tükre napnyugtakor –, aztán zsebre tette a vízcseppből készült varázskulcsát, és útnak indult.

A tó felszíne csendes volt. Csak a víz fölött lebegő kis szitakötők táncoltak némán. Mirella suhintott egyet a szárnyaival, és felszállt a levegőbe. Buborékszárnyai halk pukkanásokkal repítették át a víz felett.

De valaki más is figyelt.

A nád között két mókás kobold lapult: Tötty és Mötty. Két testvér, akik mindig bajba keveredtek.

– Hallottad, Mötty? Fog! Varázspor! Ajándék! – súgta Tötty.

– Lopjuk el! Nekünk is kell egy kis fogpor! – válaszolta Mötty, és máris egy lyukas ladikba ugrottak, amit valahonnan szereztek.

A csónakház ajtaja zárva volt. Mirella elővette a varázskulcsát, de a zár csupa rozsda volt – nem fordult el a kulcs!

– Akkor megkeressük a hátsó bejáratot… – suttogta.

A ház alatt egy régi csónakrést talált, amin át be lehetett úszni. Ám amint lemerült, két zöld koboldfej bukkant fel a víz alól – épp ahogy a ladikjuk elmerült.

– Fog… visszaadni! – kiáltotta Tötty, de addigra Mirella már bent is volt.

A csónakházban csend volt. Luca mélyen aludt, békésen szuszogott a takaró alatt. Párnája alatt ott lapult a kis fog. Mellette egy apró horgony alakú párna díszelgett – Luca szerette a csónakázást, tudta Mirella.

De a fog mellett valami mást is talált: egy összetekert kis papírlapot.

„Kedves Fogtündér!
Nem tudtam, hogy el akarom-e adni a fogamat. Kicsit félek, mert még sosem történt ilyen velem. De ha elviszed, kérlek, adj cserébe valami bátorítót.”
– Szeretettel: Luca

Mirella meghatódott. Elővette az ajándékkavicsot – de most valami többre volt szükség. Egy kis varázslatra. Egy kis bátorságra.

Odakint, a tóparton, egy aprócska üvegbe gyűjtött egy csepp holdsugarat, egy kis hullámcsobbanást, és a legbátrabb víztündér-gondolatát:

„Meg tudod csinálni.”

Az üvegcsét egy kicsi ezüst szalaggal átkötötte, és visszasuhant a párnához. A fogat elvette, de hátrahagyta az ásványt és a bátorság-palackot.

Mirella épp kilibbent az ablakon, amikor két vizes kobold kapaszkodott felfelé egy farönk hátán.

– Megvan még? – lihegte Mötty.

– Csak az ásvány meg… egy üveg? Talán valami fogízű ital! – nyammogott Tötty.

De mire kioldották a szalagot, a palack csak buborékot fújt az orrukra, amitől órákig nevettek – és persze elfelejtették, miért jöttek.

Otthon Tündérmama már várta Mirellát. A fogból elkészítették a varázsport – de a levél és a bátorság még nagyobb kincs lett a tündérszívnek.

És Luca?

Reggel, amikor felébredt, a párnája alatt egy szép kő és egy apró üveg várt rá.

– Nézd, mama! – suttogta boldogan. – Nem is félek többé.

(…és közben a tó túlsó partján valaki még mindig prüszköl egy vízbuboréktól.)

Tanulság:
Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félsz. Hanem azt, hogy megteszed akkor is, ha egy kicsit igen.