Pilla, a pillangótündér, kora délután a virágmezején szárította a szárnyait, miközben pipacspárnán heverészett. A házikója egy óriási kék harangvirág belsejében bújt meg, ahol mindig finom nektárillat lengte be a levegőt.

Ő volt a legnevetősebb a tündérek között. Mindent vidáman nézett, még akkor is, ha a haja – vagyis virágszirom-koszorúja – összevissza állt a szélben.
– Na és akkor mi van? Legalább bohókás! – mondogatta.

Aznap este különleges küldetést kapott.

– Egy kislány, Luca, elveszítette az első fogát – szólt a szellő Tündérmama hangján. – De vigyázz: Luca nagyon csiklandós. Ne ébreszd fel! És… úgy hallani, egy csapat csikizős hernyó is a környéken mászkál. Nehogy rád másszanak!

– Csikizős hernyók? Hát az szuper! – nevetett Pilla. – Talán megbarátkozunk.

Napnyugta után Pilla elindult. Repült rétek, fák és bokrok felett, egyenesen a városka szélére, ahol Luca kertje kezdődött. A ház fölött szélforgók pörögtek, a kertben hatalmas napraforgók bólogattak. A gyerekek már aludtak, csak egy-két tücsök zenélt.

Pilla épp leszállt volna az ablakpárkányra, amikor…

PLOFF!
Valami zöld, szőrös, puha dolog esett rá hátulról. Majd még egy. Aztán még egy!

– Hahaha! Hagyjátok abba! – kacagta Pilla, miközben csikizős hernyók lepték el a hátát, a bokáját, sőt, még a haját is. Egyikük a vállán állva így szólt:
– Bocsánat, csak azt hittük, te is hernyó vagy, mert olyan színes vagy!

– Semmi baj – kuncogta Pilla –, de most fontos küldetésem van!

A hernyók elcsendesedtek. Az egyik, akit Pilla elnevezett Csurinak, megszólalt:
– Mi is segíthetünk. Tudunk kúszni hangtalanul! És… csikizni az ellenséget!

– Ez jól jöhet még – bólogatott Pilla.

Óvatosan berepült Luca ablakán. A kislány békésen aludt, egy plüsspillangóval a karjában. Pilla odasuhant a párnához, ahol a kis tejfog lapult egy selyem zsebkendőben. Mellette egy rajz: egy szivárványszínű lepke, és ez állt alatta:

„Kedves Pillangótündér! Szeretnék olyan szép lenni, mint te. Kérlek, hozz nekem egy igazi tündérszínt!”

Pilla elmosolyodott. Elővette az ajándékát: egy pici szivárványport, amit virágporból és tündércsillámból kevert. Egy kis tégelyben tette Luca párnája alá.

Már épp indult volna ki, amikor… katt – az ablak becsukódott.
Majd egy vékony hang:
– A fog… kell… nekünk is…

A koboldok voltak. Ketten bújtak elő az ablak alatti virágcserépből. Aprók, zöldesek és – persze – ügyetlenek.

– Add át a fogat! Vagy… vagy… megcsikizünk!

– Hiba volt ezt mondani – kuncogta Pilla. – Fiúk!

A hernyók előugrottak a virágok közül, és megrohamozták a koboldokat.
– Neeee! Nem a lábam! – sikított az egyik kobold.
– A bajuszom! – visított a másik.
És máris kirohantak az éjszakába, csikizve, vinnyogva, puffogva.

Pilla megszerezte a fogat, kinyitotta az ablakot, és visszaszállt a virágmezejére. A hernyócsapatot meghívta egy éjszakai virágbálra, ahol virágporos süteményt kaptak, és tücsökzenére táncoltak.

Reggel Luca a párnája alatt egy pici tégely szivárványport talált. Amint kinyitotta, csillámfény szállt a levegőbe. És amikor belenézett a tükörbe…
egy pillanatra a szeme színe lepkelilára változott.

– Ez varázslat! – suttogta.

Azóta is őrzi a tégelyt. És néha, mikor nehéz napja van, kinyitja, és elhiszi, hogy minden gyerekben lakik egy pici tündér.

Vége
(És ha valami csiklandozza a lábad éjjel, ne aggódj. Lehet, hogy csak Csuri az egyik hernyó…)